deutsche flaggeengl zaszlohu zaszlo

Sűrű pelyhekben hullott a hó, kintről beszűrődött az autók monoton zaja. A felső szomszéd a híradót nézte, a tőszomszéd özvegyasszony éppen a fürdővizét engedte a kádba. Nem láttunk át a falakon, de mégis minden zörejből és neszből tudtuk, hogy a szomszédok mikor mivel foglalatoskodnak. Ha nem hallottunk semmit, akkor a rakott káposzta vagy az odakozmált rizs illatából következtettünk arra, hogy valahol ebéd készül. Éjszakánként a horkolás vagy egy-egy eltörött ágyrugó reccsenése jelezte, hogy a tömbház nem vált lakatlanná, de az is előfordult, hogy a gyerekszobánk feletti lakásban fészket rakott fiatal pár néma ölelkezése hirtelen orgiaszerű hancúrozássá fajult. Alattunk a jól kereső katonatiszt kétévente felújította a lakását, ami legalább egy hónapi fúrás-faragással járt. A vasbeton jól vezetett minden kalapácsütést és csíszolást. Ilyenkor szinte elviselhetetlen volt a kényszerű együttélés. Csak az első emeleten megöregedett szekustiszt volt mindig csendben, biztosan folyamatosan hallgatózott.  

 

Ők sem láttak át a falakon, de tudták, hogy mi éppen hol vagyunk és sejthették, hogy mit csinálunk. Azt viszont ritkán tudhatták, hogy mikor min kacagunk. Pedig sokszor kacagtunk. Nemcsak azért, mert a kacagás jót tesz az egészségnek, hanem mert a jókedvünk csak úgy belülről fakadt.

 

A hóesést figyeltük az abalkon át, és eszünkbe jutott a jó pár esztendeje megvásárolt, ritkán használt erdei házunk, fent a Csíki-havasokban. Milyen szép lehet most odafent a táj. Itt latyak lesz a hóból pár nap alatt, ott hónapokig tart a karácsonyi hangulat.  A szívünk a havasra vágyott és éreztük, hogy a jelenelegi életvitelünkön változtatnunk kell. És eljött a változtatás ideje, a döntéshozatal pillanata. Gyerekeinkkel körbeültünk a nappali gyapjúszőnyegén és hálát adtunk a megélt nap örömeiért. Hálát adtunk az egészégünkért, ami nélkül aligha lehetne teljes az élet, hálát adtunk mindenért amink van, az emberi kapcsolatainkért, és megkérdeztük gyerekeinktől, hogy szerintük mi a legfontosabb a világon? Erre ők az válaszolták szinte egyszerre, amit mi is mondani szoktunk: a szeretet. Tudjuk és a gyerekeink is érzik, hogy a szeretet törvénye a legerősebb törvény.


Mi a gyerekeinket ajándéknak tekintjük. Legdrágább kincseink ők! Nem telepszünk rájuk, nem akurjuk magunkhoz hasonlóvá formálni őket, nem mondjuk soha azt nekik, hogy nem vagy képes rá, inkább bíztatjuk őket és elhitetjük velük, hogy bármilyen céljukat képesek megvalósítani.  Nem erőltetünk rájuk semmit, amihez nincs kedvük, mert annak úgy sem lenne örömet szerző eredménye. Nagy családi dolgokban már kiskoruk óta együtt döntenek velünk, és szembesülniük kell a jó meg rossz döntéseink/döntéseik hozadékaival is.

 

Azon az estén nemcsak hálaadásra gyűltünk össze, hanem döntéshozatalra is; a család jövőjéről készültünk dönteni. Régóta beszélgettünk arról, hogy fel kellene adni a városi életet, és a havasra kellene költözni, de mindig elodáztuk a döntéshozatalt és a nagy lépést. Mert mindig kerültek olyan érvek a költözés ellen, mint a gyerekek iskoláztatása, az infrastruktúra hiánya, a pénzkereseti lehetőség bizonytalansága. Azon az estén pedig már nem volt lehetőség a halogatásra, döntenünk kellett a közös jövőnkről. Megkérdeztem a feleségemet, hogy mit szeretne: a megyeszékhelyen folytatni azt az életet, amibe belefásultunk, új életet kezdeni külföldön, vagy felköltözni a havasra? Ugyanezt kérdeztem meg a kilenc éves fiamtól és a hatéves kislányomtól is. Mindhárman a havasi életetre vágytak és amellett döntöttek.  Az én érzelmi döntésem csak megerősítette az övéket. Egyikünk sem akarta elhagyni a szülőföldjét, hanem mindnyájan azt a legnagyobb kalandot választottuk, hogy itthon éljük le az életünket. Azt akartuk, hogy jó levegőt szívhassunk, tiszta vizet igyunk, sokat legyünk az erdőben, tartsunk állatokat, legyünk önellátók és kerüljünk közelebb Istenhez.


Az életünket megváltozató nagy közös döntés után mintha szertefoszlott volna a hónapok óta mindannyiunkat fojtogató feszültség. Másnap meghirdettem a lakásunkat, és elkezdődött a reményteli várakozás időszaka az életünkben. Nem volt könnyű gazdát találni egy négyszobás panel lakásra, de bevonzottuk azt a vevőt, aki a falusi életmódját kívánta városira cserélni. Amikor kirámoltuk a lakást, nem éreztünk semmilyen megbánást vagy keserűséget, inkább az izgalom és a várakozás érzése hatott át. Izgultunk az útviszonyok  miatt, hiszen minden ingóságunk egy teherautóra volt rakva, amelyik egy elhanyagolt erdőkitermelő úton kellett felkapaszkodjon a hegyre hóolvadás idején. Az első nagyobb kanyarban a kamion szinte felborult, sofőrje pedig idegileg kiborult és sírásra fakadt.  Kiderült, hogy az európai utak vándora ilyen helyen még sohasem vezetett.


A kátyúkat és keréknyelő tócsákat leküzdve sikerült eljutni a havasi tanyavilág központjáig, de onnan lovas szekerek segítségével tudtunk tovább hurcolkodni. A nap hátralevő része eltelt a berendezkedéssel. Belülről felújított csángó faházunk hamar állandó otthonunkká alakult. Öröm volt látni, ahogyan a gyerekek pakolászták városról felmentett kincseiket, ahogyan kipróbálták az összerakott emeletes ágyat, ahogyan birtokba vették az új gyerekszobát, melynek ablakából nem a szemközti tömbház málló vakolatát láthatták, hanem a titokzatos és mindig megnyugató erdőt, éjszaka pedig a tündöklő égboltot.

 

Elkezdődött hát a közösen választott új élet, a nagy kaland szülőknek és gyerekeknek egyaránt. Életet leheletünk egy évtizedekig árválkodó tanyába. Elkezdtük felújítani kívülről is a házunkat. Ebben a munkában nemcsak a feleségem vállalt férfiakat is megszégyenítő szerepet, hanem a gyerekek is adogatták a falakat burkoló deszkákat, léceket és mázoltak, követ hordtak, szerszámokat adogattak, s ha kellett főztek is, hogy jobban haladjon a munka. Hetek alatt a közös erőfeszítés eredményeként vált olyanná a házunk, mint amilyennek álmodozásaink során elképzeltük. De nemcsak a ház újult meg, hanem az istálló is, hiszen az új életünket elképzelhetetlennek tartottuk állatok nélkül. Elsőként egy kis póniló költözött be a tágas istállóba, amit a kislányomnak vettünk születésnapjára. Őt követték a kecskék, a tyúkok, majd egy gyönyörű kandúr. Nyárára komondorokkal gyarapodott a családunk. Rövid idő alatt megszoktuk az állatokkal való bánást. A kislányomnak a ló és a kecskék lettek a kedvencei, a fiamnak a kutyák, feleségem pedig szívesen elüldögél az istállóban és boldogan hallgatja, ahogyan az állatok elégedetten az abrakot ropogtatják. Az állatállományunk még egy kancával, méhekkel, nyúlakkal, báránnyal gyarapodott, de voltak fürjeink, libáink és pulykáink is. Amióta állatokat tartunk, nem kell tojást, sajtot és húst vásároljunk. Megtanultunk kecskét fejni, a kislányom pedig még tehenet is fej a szomszéd néninél. Finomabb sajtot készítünk, mint amilyet az üzletekben lehet kapni, és a fiam igazi tojásból készíti a rántottákat.


Még a felköltözésünk évében kemencét rakattunk és azóta minden szombaton kenyeret sütünk. Mindig hetet, amiből egyet elajándékozunk városi barátainknak. Ezek a kenyerek a szeretet kenyerei, mert az egész család részt vesz az elkészítésükben. A fiam hozza fel a pincéből a pityókát és teszi oda főni, a kislányom rostálja a lisztet, a feleségem hámozza meg főtt pityókát, s én megtöröm. Amíg a feleségem dagaszt, én a kemencét hevítem. Kelés után én vetek be, majd két óra elteltével kiveszem a megsült kenyereket és leverem a megégett héjukat. Ez a kenyér még nyári melegben is eláll egy hétig.


Hamar megszoktuk az új életmódot. Soha egyikünk sem panaszkodott arra, hogy sok a dolog, hiszen nagyszerű volt reggeltől estig kint lenni a szabadban. Szántottunk, vetettünk, kapáltunk, kaszáltunk, szénát takartunk, begyújtöttük a télire való tüzifát, kerítést javítottunk, de a munkák mellett jutott idő gombászásra, gyógynövénygyűjtésre, málnászásra, szedrészésre, áfonyaszedésre és lovaglásra is. A gyerekek legalább félszáz gyógynövényt és szinte ennyi gombafajtát ismernek. Láttak már őzet, medvét, csirkét elvivő héját, napozó viperát és megtapasztalták, hogy milyen az, amikor farkas jár az udvaron és elviszi a kedvenc kecskénket. Éltek át fákat kidöntő vihart, lapátoltak méteres havat, lubickoltak a kristálytiszta hegyipatakok vizében, s kémlelték esténkét a csillagos eget. A hegyről tekintve fényesebb a Szíriusz, nagyobb a Hold, és sokszor úgy tűnik, mintha az Orionról folyton üzennének.    

 

Az iskola tőlünk húsz percnyi járásra, egy kis faház egyik szobájában van kialakítva. Egy dobkályha ontja a meleget. Nincs internet, de nem is hiányzik ahhoz, hogy a feleségem megtanítsa a gyerekeket írni-olvasni, és emberségre.
Felköltözésünk után mindkét gyerekünk ide járt iskolába. Reggelente hárman indultak lefelé, s mire a központba értek innen is onnan is hátizsákjukat cipelő gyerekek csatlakoztak hozzájuk. Ezek a gyerekek már iskolába indulás előtt segítettek a szüleiknek ellátni az állatokat, így nekük mindig megvolt és megvan a tanrenden kívüli tornaóra.


Biztos vagyok abban, hogy a gyermekeink nem veszítettek semmit azzal, hogy nem városi iskolában jártak, járnak. Inkább ennek a helyzetnek a többlet hozadékát tapasztaljuk, hiszen nem maradnak délutáni oktatáson, együtt ebédel a család, és a házi feladatok megoldásában sem egy második tanító néni segít, hanem mi szülők hajolhatunk védő karral gyermekeink fölé.


A havasi élet nemcsak a munkát, a megélhetésért, a fennmaradásért folytatott küzdelmet hozta, hanem a közösségi életre való rácsodálkozás élményét is. Gyermekeim részt vehettek lovas-szános farsangtemetésen, csángó bálokon, szekeres kirándulásokon, meghitt karácsonyi templomi ünnepségen.
A tévének már a városban kiraktuk a szűrét. Fent a hegyen sincs szükségünk rá, mert itt nincs idő unatkozásra. Tanulás után a gyerekek besegítenek a ház körüli munkákba, s természetesen kedvteléseiknek is élhetnek. A fiam vasútmodelleket, repülőket épít, a kislányom szabad idejében rajzol, fest vagy olvas. Folyamatosan alkotunk, teremtünk valamit.

 

Fent a hegyen éreztük meg igazán az élet lényegét, a kétkezi munka szépségét és örömét, jöttünk rá arra, hogy mik az igazán fontos dolgok és melyek a figyelemelterelő haszontalanságok. Itt kezdtük igazán megismerni magunkat és egymást. Mert a legnehezebb út az önismeret útja, de talán a legszebb is. Lent a városban alig jutott időnk önmagunkra, és egymásra sem elegendő. Most többet vagyunk együtt, folyamatosan épülünk, s építjük egymást.
Nekünk kellett a hegy az ébredéshez. Idefent tisztábban látunk, erősebb a hitünk és nagyobb a lelkünk a befogadáshoz. Hálás vagyok azért, hogy szerető, erőt adó és boldogságot kiváltó családban élhetek. Nekem legfontosabb a családom. (február)


Idén nyáron nem mindennapi baleset ért. Sokáig voltam erőtlen, nem tudtam ki vagyok, nem ismertem meg a szerető családtagjaimat, barátaimat, nem tudtam, hogy mi a munkám, feladataim. Kezdetben azt hitték, hogy a gyógyulásom hosszú folyamat lesz, s az is elképzelhető volt, hogy soha nem épülök fel teljesen. De megtörtént a csoda.  Az engemet ismerő és szerető emberek elkezdtek imádkozni értem. Templomokban, gyerekotthonokban, a Mária Rádión keresztül és otthonaikban. És ennek a sok imának meg a felém áramló mérhetetlen szeretetnek megvolt a hatása. Hat héttel a balesetem után az emlékeim szinte teljességében visszatértek, és fizikailag is annyira megerősödtem, hogy a kertünkben tudtam sétálni. Sokan személyesen is felkerestek és segítettek abban, hogy ebből a nehéz élethelyzetből mielőbb kilábaljunk.


Óriási erőt adott a nyáron és ad most is az a sok szeretet, ami felém és családom felé irányult, irányul folyamatosan. Ez a megtapasztalás nagyon megerősített a hitemben. Úgy érzem, hogy a hitem nagyobbá vált mint egy mustármag. Hiszek a gondviselésben és érzem, hogy Isten szeretettel figyel rám. És nemcsak ő irányítja az életemet, hanem az ő fiának, Jézus Krisztusnak az édesanyja, Mária is. Nem lehet véletlen, hogy házunk a Mária-út mentén helyezkedik el, és az sem véletlen, hogy Mária mindig a segítségünkre volt, bármikor fohászkodtunk hozzá.


Most, Jézus születésnapja közeledtével hálás vagyok mindazért, ami az idén velem történt. Ebben a rohanó világban megállásra  voltam kényszerítve. Átértékeltem mindent, amit az eddigi életemben tettem. Úgy gondolom, az, hogy most vagyok az eddigi tetteimnek a következménye. Eddig is szerettem az embereket, és akin tudtam, segítettem. Most én kaptam felmérhetetlenül sok szeretet és segítséget.


A jövőben egyik fő feladatom ennek a kapott szeretetnek a továbbáramoltatása lesz.


Hiszek az ima gyógyító erejében, és ahogyan értem imádkoztak több százan, ugyanúgy én is imádkozom mindazokért, akiknek szükségük van és lesz erre.
Köszönöm URAM, köszönöm EMBEREK!

 

Sepsiszéki Nagy Balázs  
Csinód, 2014. február, december

Ökumenikus kápolna
a gyarapodó magyarságért

Gyumolcsolto Boldogasszony okumenikus kapolna

Mozgalom nemzetünk megmaradásáért!

gyarapodo magyarsag

Vándorbölcső program Székelyföldön

szekelyfoldi vandorbolcso program

© uzvolgye.info - 2018

Webdesign: Digital Studio