deutsche flaggeengl zaszlohu zaszlo

Október már 1849 óta a magyarság emlékező hónapja. Ebben a színpompás hónapban vértanúkra, szabadságharcosokra és honvédő áldozatokra, hősökre emlékezünk. Tesszük ezt évi rendszerességgel, méltósággal és kegyelettel. Ezek a megemlékezések rendkívül fontosak, hiszen csak akkor maradhatunk meg szerte a Kárpát-hazában, ha ismerjük a múltunkat és büszkék vagyunk elődeink honvédő tetteire.

 

Egy nagy reménnyel nemrég létrehozott, magyar jövőformáló intézmény, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettesének, Fráter Olivér helyettes államtitkár úrnak az üzenetét hozom, aki hivatását tekintve történész, az erdélyi állapotok kiváló ismerője és tiszteletbeli székely. Egy olyan magyar állami intézmény képviseletében szólok, amelynek létrehozói, vezetői és munkatársai közös Kárpát-hazában gondolkodnak és minden olyan kezdeményezést támogatnak, amely a szülőföldön való megmaradást és gyarapodást segítik elő.

 

Az I. világháború emlékezete méltó alkalmat teremt számunkra, a Kárpát-haza és a nagyvilág bármely pontján a találkozásra és a számvetésre. Nincs ez másként, a nemzeti tragédiánkat az Összetartozás Napjával gyógyító immár századik esztendőben sem. Ezt különös hangsúllyal mondhatjuk egy olyan történelmi helyen, itt a Bekecs-tetőn, ahol 1916-ban a kassai 9-es honvéd gyalogezred megtorpanásra, majd visszavonulásra kényszerítette az Erdélybe betört román csapatokat. Ezek a csaták a Bekecs-tetőn és a Körtövés-tetején emberáldozatokat is követeltek. Sokáig jeltelen volt hely, ahol a honvédek elestek, de 1941-ben bajtársaik emlékére a nyárádselyei frontharcosok koronás államcímerrel díszített emlékoszlopot állítottak. Azóta ez a hely az emlékezés és a számvetés helye. Nekünk, Székelyföldön élőknek minden ilyen emlékoszlop, minden kegyeleti hely Jókai Mór intését juttatja eszünkbe, mely szerint „Ha az élők el akarnák hagyni ezt a hazát, a halottak visszatartanák őket.” Mert mit ért a sok önfeláldozás, ha mi most önként elhagyjuk a szülőföldünket?

 

Egy percig se feledjük, hogy a mai nap tisztelgés, az ősi hazáért hősi halált halt katonák emlékezete előtt, melynek üzenete szembe megy minden árulással és lemondással. Igazunk és igazságunk része, hogy egykori vesztesként és közösségi tragédiánk dacára méltányosságot és megértést kérjünk, megértést követeljünk magunk és hőseink számára.

 

Ma, amikor az I. világháború centenáriumi évfordulóján – ezen szép erdélyi őszben – kénytelenek vagyunk Doberdóra, Isonzóra, Galíciára vagy a Bekecs-tetőn lezajlott nemes harcokra gondolni, ne feledjük egy percig se, hogy a véráldozatok köteleznek bennünket! Köteleznek, nemzetünk jelenének és a jövendő életesélyeinek feltérképezésére és a helyzetfelismerést követően a hatékony cselekvésre.

 

A 20. Század történelmétől „sújtva” a határon kívülre szakadt magyar közösségeknek sokszor erőn felül kellett megtalálniuk a szellemi vagy a puszta túlélés keskeny ösvényeit. A ránk leselkedő számos veszély közül ma is van néhány, mely túlélte tágabb életterünk, Közép-Európa, amúgy csak félig kivívott rendszerváltoztatásait. Trianontól a vasfüggöny bontásáig és a diktatúrák omlásáig olyan sűrű 2et a történelmi múlt, hogy ma már az is kérdés mi az, ami történelmi időként elemezhető, és mi az ami a közelmúlt élveboncolása. Nemzetünk jelenében mindkettőnek megvan a maga életmentő feladatköre.

 

Az első világháborús nemzedék ma már csillagösvényen jár, de áldozatuk egy értelmetlen és pusztító világégésben csak akkor nyerhet a nemzet oltárán végső értelmet, ha emléküket soha nem feledjük. A szétdarabolt ezeréves honban a közbülső nemzedékeknek sem jutott könnyebb élet. Nekik és nekünk legalább olyan fontos tudnunk, hogy mit ért egy-egy pofon, mit ért a fázás, a rettegés és éhezés, mit ért végső soron az élete azoknak, akiket börtönökben sorvasztottak el vagy sortüzekben váltak áldozattá és mártírrá.

 

Túl a számvetésen az emlékezést kérdésfelvetés követi. Az ősök életáldozata, a mártírium milyen hitelképző erőt jelent nemzeti közösségünk létigazolásában? Kérdés, hogy a ma embere hogyan jut el – ha eljut egyáltalán az áldozatvállalásig? Nemzeti szempontból ez azt jelenti, hogy az igazságért és a szabadságért, a fizikai megsemmisülés fenyegetésének dacára nekünk magyaroknak alkuk nélkül kell kiállnunk. Mert az életre-halálra menő küzdelemnek valódi tétje van. Az önfeladás emléke ugyanis az életben maradottak lelkében okoz gyógyíthatatlan törést. A kései utódokéban, akiket aztán a közösségből való kihullás és a szétesés törvényszerű következménye fenyeget.

 

Úgy látom, hogy Marosszéken szó sincs önfeladásról, hiszen a honvédsírok ápolását olyan hagyományőrző civil szervezetek őrzik, mint például a 2010-ben alakult Marosvásárhelyi Magyar Királyi 23. Határvadász-zászlóalj hagyományőrző csoport, amelynek tagjai a bekecs-tetői emlékhely felújítását és az emlékünnepség megszervezést is felvállalták. Ma ez a tevékenység is honvédelemnek számít. Mert ma nem hősökre van szüksége a nemzetnek meg a hazának, hanem magyarként élő és cselekvő egyénekre, s erős, népes családokra.

 

Kegyelettel emlékezem az itt hősiesen küzdő és elesett honvédekre, Önöknek pedig köszönöm, hogy elzarándokoltak erre az erőt adó rendezvényre.

 

Sepsiszéki Nagy Balázs

2o14. október 4.

Ökumenikus kápolna
a gyarapodó magyarságért

Gyumolcsolto Boldogasszony okumenikus kapolna

Mozgalom nemzetünk megmaradásáért!

gyarapodo magyarsag

Vándorbölcső program Székelyföldön

szekelyfoldi vandorbolcso program

© uzvolgye.info - 2018

Webdesign: Digital Studio