deutsche flaggeengl zaszlohu zaszlo

A mohácsi vész óta van egy bajban használt mondásunk, amely szerint ha egy  magyar embert valamilyen veszteség ér, akkor azzal vígasztalja magát, hogy több is veszett Mohácsnál. A lassan félezer éves történésre, a török hódoltság kezdetére utaló mondást a csíki székelyek esetében helyettesíteni lehetne azzal, hogy több is veszett a Tolvajos-tetőn 1661-ben.

 

Nem győztes csatára fogok ma emlékezni és emlékeztetni, hanem egy olyan eseményre, amelyik 352 évvel ezelőtt Csíkország szinte teljes pusztulását eredményezte. Ebben az időben Alcsík és Felcsík népessége 50 000 fő körüli lehetett, a szék szellemi központja Csíksomlyó volt, a Mikó-várban székelt Csíkszék főkapitánya. 1836-tól Csíkban a főkapitányi tisztet Petki István  töltötte be, aki éveken át a székelyek főgenerálisa is volt. Több fejedelmet szolgált. Ifjú korában Bethlen Gábor étekfogója, később I. Rákóczi Györgynek főudvarmestere, majd fejedelmi tanácsos, 1658-ban Erdély egyik fejedelmi helytartója. Egy olyan kor embere, amelyikben már érezhetően gyengül a Török Birodalom, de Erdély sorsát még mindig a Porta irányítja.


Mohács után 135 évvel vagyunk. Erdélyben hisznek abban, hogy a török iga végre lerázható, de a Portával szembeszegülő fejedelmek Lipót császártól és magyar királytól nem kapják meg a kellő katonai támogatást.
Csík történetében 550 év (1242--1694) van közvetlen tatárjárásokkal és dúlásokkal átitatva, ami nem csoda, hiszen Csík és Tatárország évszázadokon át voltak tőszomszédok. Mint néptörzs, a tatárok az egykor hatalmas Mongol Birodalomnak a maradékai. A krími tatár kánok a nagy Dsingisz kán családjából származtatták magukat. A 13. században övék volt az egész mai Oroszország területe és Szibéria egészen Kínáig. Ez a birodalom több kánságra oszlott fel, mint a kipcsaki, az asztrachani és a kazáni kánságok. A 14. század elején Tatárország még a Keleti-Kárpátokig terjedt. A besztercei és marosvásárhelyi ferences kolostorokat egykorú iratok Tatárország tőszomszédságában emlegetik. Székelyföld még a 17. században is csak egy jó ugrás a gyorslovú budsáki tatároknak.


A tatár kánságok a Török Birodalommal szemben elveszítik önállóságukat, a krími kánság is mint ország  a török vazallusa lesz. Egykorú neve Kistatárország. A nagyarok egyszerűen Tatárországnak nevezték. Területileg a Dnyeper, Don és Kubán folyók között, az Azovi-tenger körül foglalt helyet, a Fekete-tengerbe benyúló félszigettel együtt. A krimi kánság a 17. század végéig, a török uralom bukásáig állott fenn.


A csíki betöréseknél és a 17. századi felvonulásokkor felváltva szerepelnek a krími és a budsáki tatárok. Budsák egykorú tatár telepítés a Duna torkolatvidékétől északra.


A török sajátos céljaira használta fel a tatárokat. Különösen gyengülési korában velük együtt rendezte meg nyugati támadásait, bosszúhadjáratait és tartotta hosszú időn át rettegésben Erdély, Magyarország, Ausztria és Lengyelország népeit. Egy-egy hadjárat során a rablást, a pusztítást a törökök a tatárokra bízták. A tatárok feladata a portyázás, a felderítő előcsatározás volt. Általában a török fősereg előtt jártak pár órával. Fegyverük a nyíl, görbe kard és a lándzsa, harci technikájuk az ellenség megzavarása, a pánikkeltés, s az ellenséges sereg szétválasztása volt. Fizetség gyanánt szabadon zsákmányolhattak.  Ez lelkesítette őket. Horda-jellegüknél fogva ritkán bocsátkoztak nyílt csatába, a rendes sorkatonaság elöl általában kitértek. Fő erejük az alkalomszerűségben rejlett. Több példa van tatárszalasztásra. 1648-ban a tatárok Lengyelországot feldúlják, de a lengyelek összeszedték magukat és hamarosan kiverték őket az országukból. Hasonló eset történt Csíksomlyón 1694-ben, amikor a diák- és asszonytömegben sereget véltek és elmenekültek. Ahol kikaptak, ott sokáig nem jelentkeztek. Így például az 1346. évi csíki győzelem után hosszú ideig nem hallattak magukról és 1694 után megszűntek az ide irányuló portyázásaik.

 

Az 1661. évi csíki pusztulás jórészt egyetlen nap története, de az előző négy esztendő következménye. II. Rákóczi György kudarcos lengyelországi hadjárata után a török szultán tatár hadat küldött Erdély megbüntetésére, a kegyvesztett fejedelem letételét követelve. Az erdélyi rendek, hogy a portát kiengeszteljék, Rhédey Ferencet (1657--1659), majd Barcsai Ákost (1659—1660) választották fejedelemmé, de Rákóczi ellenállása miatt, akinek a legkitartóbb hívei a székelyek voltak, ez nem sikerült.  1659-ben a székelyek segítségével Rákóczi visszafoglalta Erdélyt, de a török szultánt kiengesztelnie nem sikerült. A szászfenesi csatában elesett a fejedelem is. Ezt követően a török elfoglata Váradot, de a székelyek ekkor sem hódoltak meg, hanem 1661-ben Rákóczi fővezére, a tatár rabságból kiszabadult Kemény János mellé álltak, aki segítségükkel akarta megszerezni a fejedelmi trónt. A török hadat küldött ellenük, amely Székelyföldet is feldúlta, s az erdélyi rendekkel Apafi Mihályt kiáltatta ki fejedelmmé.


Kemény János serege három részből tevődött volna össze: a megyei és fejedelmi csapatokból, amelyek őt szolgálták; a székely hadakból Petki István főgenerális, Lázár István  és Mikes Kelemen vezérlete alatt és végül a magát csak éppen megmutató német segítség Montecuccoli vezetésével. A három sereg teljesen eggyé soha nem egyesült.


Ezzel szemben a Porta szabályszerű hadjáratot rendelt el. Ali temesvári basa volt a szerdár, fővezér, Izmail budai basa és Melek Ahmed basa a vezérek. A szultán által Erdélybe rendelt tatárok a hátszegi táborozáskor érkeztek meg és Sah Pulad Jali agája vezette őket. A tatár sereg száma 50 000 fő volt, annyi, mint ahányan ekkor Csíkot lakták. Ali basa a hátszegi táborból 1661. július 15-én a tatárokkal együtt 150 000 fős sereggel indult Erdély ellen.  Kemény János Bonchidán összegyűlt jóval kisebb serege nem állott ki a túlerővel szemben, hanem egyre feljebb vonult, s végül átlépte a  Tiszát. Ide a török-tatár sereg nem követte, hanem Székelyföld ellen indult. Ali a székelységhez nyílt levelet intézett, amelyben megadásra szólította fel őket. Behódolás esetén biztonságot ígért, ellenkezőleg pusztítással fenyegetőzött. Kezdetben valamnnyi székely szék ellentmondott, de végül csak a csíkiak léptek rá a teljesen egyedülálló, a magáramaradt és önmaga irányította önvédelem útjára.


A csíkiak a szék védelmét a hargitai út legmagasabb pontján, a Tolvajos-tetőn kialakított erődre (védősáncra  és táborra) alapozták. A törökök a nehéz terep miatt mind nem jöttek be Csíkba. A török seregből kijelöltek 20 000 válogatott könnyű lovast és 10 000 puskás gyalogost. A tatárok közül 10 000  “madárlovú” embert csatoltak a sereghez, így a támadók létszáma meghaladta a 40 000 főt. A csíki védők számát a török követek 20 000 főre teszik. Minden fegyverfogható férfi itt volt a védelmre. Több volt a gyalogos, mint a lovas. A székelyek a természeti adottságokban bízva nem számoltak oldaltámadással, ezért minden erejükkel a sánc védelmére összpontosítottak.
Október 21-én az egész török-tatár sereg felvonult a torlaszig, majd a székelyek bekerítése végett a tatár sereget balra, az egri török lovasokat jobbra irányították. Ezt követően a gyalogos janicsárok megtámadták a szülőföldjüket védő csíkiakat. Szemtanúk vallomása szerint a székelyek három órán át hősiesen védekeztek, sőt a janicsárokat vissza is verték, de amikor vélhetően árulás révén az ellenség bekerítette őket, aki tehette Gyergyó felé elmenekült.
A hargitai védővonal összeomlása után Csík a török-tatár had szabad prédájává vált. Néhány óra leforgása alatt tízezer tatár könnyűlovas özönlötte el az Alcsíki- meg a Felcsíki-medencét. Fejnélküli családok, öregek, asszonyok, gyermekek tartózkodtak a falvakban. A lakosságot felkészületlenül érte a támadás, ugyanis nem számoltak azzal, hogy az ellenség áttöri a tábort.


A tatártámadás központját a csíksomlyói ferences kolostor képezte. Ekkor 12 szerzetes élt itt, a kolostor élén Csíksomlyói P. Somlyai Miklós állott., aki három évtized áldozatos munkájával a templomot, a kolostort és környezetét újjávarázsolta.  A támadás hírére mintegy 9000 ember menekült a kolostor kőfallal övezett tágas udvarára , de ez nem jelentett védelmet a szervezetlen, pánikba esett népnek. A tatárok félelmet keltő ordítással rohanták meg a védtelen székelyeket, a kolostort és a templomot felgyújtották, sok embert kardélre hánytak, másokat elfogtak és rabságba hurcoltak.  Négy szerzetes lóháton Háromszék felé el tudott menekülni, négyen rabságba estek, négyen, köztük P. Somlyai Miklós rendfőnök is, vértanúságot szenvedtek.   P. Pálfalvi Péter  a templom padlásán rejtőzött el, de az épülettel együtt odaégett. Szentimrei József újonc papnövendéket a fitódi erdőben, Kolozsvári vagy Széki János kisegítő testvért a Széphavas nevű hegyen ölték meg a tatárok.


Csíksomlyón kívül Fitód, Csomortán és Szépvíz irány kapta a főrohamot és pusztult el legjobban. A legsúlyosabb vesztségeket Delne, Csomortán, Csobotfalva, Mindszent és Szentlélek szenvedték.  A török-tatár tábor mindössze három napig időzött Csíkban, de ezalatt 26 templomot gyújtottak fel, s ennél jóval több falut, hiszen ekkor még nem volt mindegyik falunak temploma. Elpusztították a lakosságnak közel egyharmadát, másik harmadát pedig rabszolgaként hurcolták magukkal. A pusztításból a törökök is kivették a részüket, ők ostromolták meg a Mikó-várat, melyet Lázár István kapitányhelyettes próbált védeni, de a felgyújtott városról a tűz a várra is átterjedt, ezért a bent lévők  kénytelenek voltak kegyelmet kérni és magukat feladni. A várba szorult 4000 ember fogságba esett.


Evila Cselebi török utazó és történetíró szerint, aki szemtanúja is volt az eseményeknek, úgy emlékezik meg a Csíkból való kivonulásuk után, hogy ezen a földön nem maradt jele az emberi művelődésnek. Véleménye szerint egyetlen hadjáratban sem volt olyan nagymértékű pusztítás és kár, mint ebben.


Boronafalú, zsindellyel fedett lakóházak sorai váltak a tűz martalékává, s még a széljárás is rásegített a tatárok pusztítására. Templomok és berendezésük égtek el, s ekkor semmisült meg a csíki írott források zöme.
Legfontosabb maga a székely ember volt. Milyen emberveszteség is érte ezt a rabságot nem tűrő székely tájat?


Az elesettek és a hargitai csatában efogottak száma  4000-re tehető, a Csíkból elhurcolt rabok száma meghaladja a 10 000-et, s a meggyilkoltak száma is 10 000körüli lehetett. Ezt a rendkívüli emberveszteséget tetézte, hogy Gyergyóban már a tatárok bejövetelekor pestis pusztított, ami átterjedt Csíkra is és tovább pusztított főként a fiatal emberek körében.


A veszteségek során legnagyobb csapás a csíki férfilakosságot érte. Hazatérve a romok közé sokan nem találták hitveseiket, gyerekeiket. Többen elindultak Törökországba, hogy megkeresség rabságba hurcolt feleségeiket, mint például a mindszenti Gergely Péter, de kevesen jártak sikerrel. Negyvenhét asszonynak a visszatéréséről van feljegyzés, ami elenyésző az elhurcoltak számához viszonyítva.


1661-ben olyan fizikai és anyagi pusztulás érte Csíkot, amnilyenre sem addig, sem azután nem volt példa. Mégis ki tudta heverni a veszteségeket és lassan újjáépült ez a vidék.


Ma nem fenyeget bennünket ilyen veszély, mégis sok esetben megalkuvók vagyunk, önként elhagyjuk vagy eladjuk szülőföldünket. Anyagi vonatkozásban ilyen jó dolgunk a történelem folyamán még sohasem volt, mégis sok a panasz, a síránkozás, az elégedetlenkedés.


Szerintem azoknak a székelyeknek a példája kell erőt adjon nekünk, akik a tatár pusztítás után képesek voltak az újrakezdésre, az építkezésre.


Ha 352 esztendeje elődeink egy ekkora pusztulás után képesek voltak a talpraállásra, akkor a mai sokkal jobb helyzetünkben nekünk is meg kell találnunk a lehetőségeket nemcsak a megmaradásra, hanem a gyarapodásra is.

 

Sepsiszéki Nagy Balázs
Csíksomlyó, 2013 .október 20.

Ökumenikus kápolna
a gyarapodó magyarságért

Gyumolcsolto Boldogasszony okumenikus kapolna

Mozgalom nemzetünk megmaradásáért!

gyarapodo magyarsag

Vándorbölcső program Székelyföldön

szekelyfoldi vandorbolcso program

© uzvolgye.info - 2018

Webdesign: Digital Studio